Előszőr Neked írok, KEDVES olvasó, aki óva intettél egy szerbbel való kapcsolattól. Kitöröltem a bejegyzésedet, kérlek ne haragudj érte, de nem akarom látni, nem szeretném ha befolyásolna, belém égne az intelmed, mint a billog... Én hiszem és mindíg is hittem, hogy vannak kivételek. Mindíg és mindenhol, mindenben. Nem lehet valakit elítélni csak csupán a származása miatt. Mert szerb. És mi magyarok? Mi jobbak vagyunk?
Remélem Te is találkoztál olyan emberrel és remélem a Társad is lett, aki ugyanazt gondolja, mondja, ugyanabban a pillanatban mint Te! Ha ez az anyanyelveden történik az is fantasztikus, az is csoda. de mit gondolsz akkor ha mindez egy harmadik nyelven történik? Nap mint nap. Hétről hétre, hónapról hónapra. Ezt minek lehet nevezni? Mert velünk ez történik. Minden nap.
Van korkülönbség / jelentős az én javamra, 9 év /, van vallási különbség : Ő pravoszláv, én katolikus vagyok, és nem is tudom felsorolni mennyi mindent lehetne még találni, de mi úgy érezzük megtaláltuk a másik felünket. Ha létezik ez, rokonlelkek, ikerlekek, nevezze ki minek akarja, akkor mi azok vagyunk.
Novemberben és decemberben Montenegroban, illetve Bosznia-Hercegovinában voltunk.
December 15-e volt az első nap, amikor Ő szabad emberként, vízum nélkül léphette át a határt. Mentünk is rögtön. Nem láttam már a lányom és a szüleim 1 hónapja és szerettem volna ha megismerik Őt és eloszlanak a kételyek. Mert kételyei mindenkinek voltak. Távolság, idegen ország, idegen kultúra. December 15 és Február 26 között Magyarországon voltunk. Volt 2 Karácsonyunk, volt Januárban 2 születésnapunk, ugyanis 2 nap / és 9 év / van közöttünk. Optimálisan a két nap közé tettük az ünnepi vacsorát... Közben ingáztunk Budapest és a Nemzeti Park tövében található házikó között.
A mi Karácsonyunk a lányommal, a szüleimmel és testvéremmel és a nagymamámmal telt, Budapesten.
Amikor ketten voltunk, csendesen teltek a napjaink. Egyik nap Ő főzött, a másik nap én. Séták a havas erdőben.
Szilveszter szintén kettesben. Én főztem vacsorát, fehérboros sajtlevest, pirított kakukkfűvel meghintett kenyérkockákkal és kacsamellett sütöttem narancsos káposztaágyon, zöldborsmártással. A konyhában az udvaron keresztül lehet kijutni, ezeddig ez hétvégi házként funkcionált, jó volt így. Most is jó volt. Amikor végeztem a konyhában, be akartam menni a házba, olvasgatni amíg sül a hús, de Ő viccesen visszatoloncolt, közölte : még várnom kell.
Kb. 20 perc múlva megjelent, kézenfogva vezetett maga után. Mindenhol mécsesek voltak. Az udvaron, a járda mellett, a napelemes lámpácskákra, a 10 cm-es hóba süllyesztve, a kútkáván, a lépcsőn, a verandán, a szobában, mindenhol...Gyertyák égtek a hálószobában, a kandallóban duruzsolt a tűz. Soha ennél kedvesebb meglepetésben nem volt részem.
Aztán jött az Ő Karácsonya. Pesten voltunk, koncertre mentünk. Elmentünk a Szerb utcai kis templomba, Január 7-én. Utána találkoztunk a lányommal, hol másutt mint egy bevásárlóközpontban, hiszen tél volt. Amíg vártuk Őt, egy kávézóból, két férfi szerbbül megszólította az emberemet, áldott Karácsonyt kívánva. Én csodálkozva néztem, hogy ennyire felismernék egymást? De nem, az idősebb Úr ott volt a templomban és felismerte az emberemet, sajátos templomlátogatási szokása miatt. Ő ugyanis megcsókolta az ikonokat, ez nem mindenhol szokás, de erről még sajnos nem tudok bővebbet írni, még nem vagyok járatos benne. Elbeszélgettek néhány percig, az idősebb Úr tanár egy budapesti gimnáziumban, a fiatalabb férfi focista, a zöld-fehéreket erősíti, magyar feleséggel.
Közben érdeklődtünk, mi a módja, hogy tovább maradhasson. Ugyanis kitűzték a válásom időpontját, Március 30-ra. Ő pedig csak, március 15-ig maradhat maximum, utána fél év szünet. Hát itthon nem lehet intézni semmit, csak Sarajevoban. Fránya 2 héten múlt csak a dolog, illetve kb. 1900 km, és az ennek megfelelő üzemanyagon. De ha majd összeházasodunk kérhetünk belépési engedélyt az országba.
Közben megemlítem azt is, hogy én ilyen és ehhez hasonló procedúrákon már átmentem egész gyerekkoromban. Édesanyám ugyanis nem Magyarországon született, hanem az egykori Csehszlovákiában. Magyarként, de nem az anyaországban. Pozsonyban ismerkedtek meg a szüleim, majd az esküvő körüli papírok, bonyolult bürokratikus eljárások. Hasonló mint nekünk most...
Az anyai nagymamám pedig 9 évvel volt idősebb a nagypapámnál....
A történelem ismét ismétli önmagát. De mintha velünk ez hatványozottabban történt volna : nincs közös nyelv, anyuéknak mindösszesen csak 150 km-ert kellett leküzdeniük stb. Nekünk minden sokkal bonyolultabb, de ugyanakkor hiperszonikus gyorsasággal történt/ történik.
Remélem Te is találkoztál olyan emberrel és remélem a Társad is lett, aki ugyanazt gondolja, mondja, ugyanabban a pillanatban mint Te! Ha ez az anyanyelveden történik az is fantasztikus, az is csoda. de mit gondolsz akkor ha mindez egy harmadik nyelven történik? Nap mint nap. Hétről hétre, hónapról hónapra. Ezt minek lehet nevezni? Mert velünk ez történik. Minden nap.
Van korkülönbség / jelentős az én javamra, 9 év /, van vallási különbség : Ő pravoszláv, én katolikus vagyok, és nem is tudom felsorolni mennyi mindent lehetne még találni, de mi úgy érezzük megtaláltuk a másik felünket. Ha létezik ez, rokonlelkek, ikerlekek, nevezze ki minek akarja, akkor mi azok vagyunk.
Novemberben és decemberben Montenegroban, illetve Bosznia-Hercegovinában voltunk.
December 15-e volt az első nap, amikor Ő szabad emberként, vízum nélkül léphette át a határt. Mentünk is rögtön. Nem láttam már a lányom és a szüleim 1 hónapja és szerettem volna ha megismerik Őt és eloszlanak a kételyek. Mert kételyei mindenkinek voltak. Távolság, idegen ország, idegen kultúra. December 15 és Február 26 között Magyarországon voltunk. Volt 2 Karácsonyunk, volt Januárban 2 születésnapunk, ugyanis 2 nap / és 9 év / van közöttünk. Optimálisan a két nap közé tettük az ünnepi vacsorát... Közben ingáztunk Budapest és a Nemzeti Park tövében található házikó között.
A mi Karácsonyunk a lányommal, a szüleimmel és testvéremmel és a nagymamámmal telt, Budapesten.
Amikor ketten voltunk, csendesen teltek a napjaink. Egyik nap Ő főzött, a másik nap én. Séták a havas erdőben.
Szilveszter szintén kettesben. Én főztem vacsorát, fehérboros sajtlevest, pirított kakukkfűvel meghintett kenyérkockákkal és kacsamellett sütöttem narancsos káposztaágyon, zöldborsmártással. A konyhában az udvaron keresztül lehet kijutni, ezeddig ez hétvégi házként funkcionált, jó volt így. Most is jó volt. Amikor végeztem a konyhában, be akartam menni a házba, olvasgatni amíg sül a hús, de Ő viccesen visszatoloncolt, közölte : még várnom kell.
Kb. 20 perc múlva megjelent, kézenfogva vezetett maga után. Mindenhol mécsesek voltak. Az udvaron, a járda mellett, a napelemes lámpácskákra, a 10 cm-es hóba süllyesztve, a kútkáván, a lépcsőn, a verandán, a szobában, mindenhol...Gyertyák égtek a hálószobában, a kandallóban duruzsolt a tűz. Soha ennél kedvesebb meglepetésben nem volt részem.
Aztán jött az Ő Karácsonya. Pesten voltunk, koncertre mentünk. Elmentünk a Szerb utcai kis templomba, Január 7-én. Utána találkoztunk a lányommal, hol másutt mint egy bevásárlóközpontban, hiszen tél volt. Amíg vártuk Őt, egy kávézóból, két férfi szerbbül megszólította az emberemet, áldott Karácsonyt kívánva. Én csodálkozva néztem, hogy ennyire felismernék egymást? De nem, az idősebb Úr ott volt a templomban és felismerte az emberemet, sajátos templomlátogatási szokása miatt. Ő ugyanis megcsókolta az ikonokat, ez nem mindenhol szokás, de erről még sajnos nem tudok bővebbet írni, még nem vagyok járatos benne. Elbeszélgettek néhány percig, az idősebb Úr tanár egy budapesti gimnáziumban, a fiatalabb férfi focista, a zöld-fehéreket erősíti, magyar feleséggel.
Közben érdeklődtünk, mi a módja, hogy tovább maradhasson. Ugyanis kitűzték a válásom időpontját, Március 30-ra. Ő pedig csak, március 15-ig maradhat maximum, utána fél év szünet. Hát itthon nem lehet intézni semmit, csak Sarajevoban. Fránya 2 héten múlt csak a dolog, illetve kb. 1900 km, és az ennek megfelelő üzemanyagon. De ha majd összeházasodunk kérhetünk belépési engedélyt az országba.
Közben megemlítem azt is, hogy én ilyen és ehhez hasonló procedúrákon már átmentem egész gyerekkoromban. Édesanyám ugyanis nem Magyarországon született, hanem az egykori Csehszlovákiában. Magyarként, de nem az anyaországban. Pozsonyban ismerkedtek meg a szüleim, majd az esküvő körüli papírok, bonyolult bürokratikus eljárások. Hasonló mint nekünk most...
Az anyai nagymamám pedig 9 évvel volt idősebb a nagypapámnál....
A történelem ismét ismétli önmagát. De mintha velünk ez hatványozottabban történt volna : nincs közös nyelv, anyuéknak mindösszesen csak 150 km-ert kellett leküzdeniük stb. Nekünk minden sokkal bonyolultabb, de ugyanakkor hiperszonikus gyorsasággal történt/ történik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése