Hazafelé

Szabadka és egyéb gondolatok

Megint otthon, Magyarországon.
Telefonok, sms-ek jöttek - mentek.
Majd egy este, kb. 1 héttel később, hogy elváltunk egymástól azt mondta nekem, mit szólnék hozzá, ha együtt töltenénk a hétvégét? Hirtelen nem értettem mit szeretne mondani, arra gondoltam én menjek... De nem, Ő feljönne a Magyar - Szerb határig busszal és ott találkoznánk. Már október volt. Persze, hogy repültem.
Aztán Ő el Belgrád mellé, a testvére ugyanis ott él a családjával, megkérdezni, hogy a származása miatt megkaphatja e a szerb állampolgárságot. Mert ha igen, akkor jöhetne Ő is Magyarországra. Én gondoltam ez nem ilyen egyszerű ez, így is lett.
Aztán néhány nap múlva megint találkoztunk Szabadkán. Immár tudtuk, hogy egy hónapig minimum nem látjuk egymást. Legkorábban november közepére terveztem, hogy befejezem a munkámat, utána tudok menni Montenegroba, Tivatba.
November 13-án indultam.
Persze ez most itt leírva nagyon egyszerű.
Közben nekem minden nap meg kellett küzdenem mindenkivel. A férjem, ha nehezen is de tudomásul vette. A lányom... Szegénykém tudta, érezte, hogy el fogunk válni az apjával, de hogy én elmegyek...azt nem. Soha nem tudom megbocsátani magamnak amit tettem, hogy elhagytam Őt. Mert elhagytam, ezen nincs mit szépíteni. Gimnáziumba jár, érettségi előtt áll. Hová is vihetném? Nem kisgyerek, akit kézenfogok és majd új életet kezdünk együtt. Azt is tudtam, hogy az én elkövetkezendő hónapjaim bizonytalanságban telnek majd. Ennek nem tehetem ki Őt.
Tudom azt is, hogy NEM lehetséges jó DÖNTÉST hozni. Valaki sérülni fog, egy házasság felbomlásakor pedig mindenki. Ez szerintem így van. Talán érzékenyebb vagyok az átlagnál / ezt biztosan tudom /, de sajnos már 2 éve testi tünetei is voltak a házasságom válságának. Tehát választhattam : a család / ahogy azt mindenki elvárja /, a magány, a betegség vagy kilépek ebből a számomra nehezen túlélhető szituációból, és esetleg megtalálom a boldogságomat. Aki ismeri a körülményeimet az tudom kiakadt : látszólag minden rendben, férj, gyerek, családi ház, 2 autó, nyaraló, kutya, macska... Hát kellhet ennél több valakinek?
És otthagytam mindent... Mint aki megőrült.
Enyém lett a nyaraló, egy kis faluban, Nemzeti Park tövében meg az autóm. Minden másról lemondtam. Nem akarok pereskedni, nem akarom, hogy megutáljuk egymást. Megmondtam, hogy ami még járna nekem, arról lemondok a lányom javára, pedig nem kevésről van szó. Legalábbis nekem nem kevés, ugye a kevés mindig viszonylagos. Kinek mi a kevés, kinek mi a sok.
Remélem Ő is megtalálja a boldogságát, tudom Neki is voltak bajai, testi tünetei, csak nem kapcsolta össze a dolgokat. Nem akarta látni. Ő leélte volna velem így az életét, savcsökkentőt szedve, hogy ne fájjon a gyomra, én erre képtelen voltam. Rengetegszer mondtam is Neki, "inkább lakom a híd alatt, egy naylonzacsónyi cuccal", mint boldogtalanul itt, a viszonylagos "luxusban". Nagyon jó ember, csak nem nekem való. Nem voltunk egymáshoz JÓK. Nem egymáshoz valók, nem elírtam. Jók. Egymáshoz. Én másképpen szocializálódtam, szeretet vett körül, különösen Édesapám tudja különösen kimutatni a Szeretetét. Hasonló minőségű Szeretetet kapok most az emberemtől, mint az Aputól kapok. Szavai, gyengéden, mintha pillngó szárnya lenne érintik meg a lekemet.

Dubrovnik márciusban

Trebinje

Hazaértem és mindent elmondtam a férjemnek. Még odakint megbeszéltük, hogy mindketten folytatni szeretnénk a nehézségek ellénére is / nekem család, 1000 km távolság, stb. /, de hogy hogyan arról nem sok elképzelésünk volt. Ő nem jöhetett akkor még Magyarországra, csak vízummal, december közepétől változott a helyzet, de ezt akkor még nem tudtuk. Volt egy nagy munkám, még a nyár közepén kezdtem el csinálni, ha azt befelyezem, akkor kimegyek Hozzá. Addig tartjuk a kapcsolatot telefonon, skype-on stb.
De az Élet közbeszólt, mint az ilyenkor lenni szokott.
Hétfő délután értem haza, beszéltünk minden nap. Vasárnap délután is hívott, hogy vagyok, merre vagyok, nagyon hiányzok Neki és Ő hiányzik e nekem. Majd 1 óra múlva ismét csörgött a telefonom, kétségbeesetten mondta, hogy autóbalesetben meghalt a bátyja, megy haza a szüleihez, Trebinjébe.
Éjszaka jöttek az sms-ek, nagyon szeret és szüksége lenne rám.
Tudtam, autóval nem mehetek, nagyon hosszú az út és drága is. Megnéztem, hogy mikor és hová megy vonat Budapestről. Sarajevoba volt csak vonat, de tudtam, hogy onnan még 200 km Trebinje. Sms-ek jöttek, mentek, kedden reggel indultam, Ő értem jött Sarajevoba éjszaka. A temetés aznap volt, másnap a családdal a gyászmise a templomban.
Közben az elöző fejezetemben elfelejtettem megemlíteni, hogy bemutatott a családjának, a szüleinek, a testvéreinek, barátainak.
Egy hétig voltunk együtt megint.
Majd hétfő hajnalban haza...

VISSZATÉRÉS

Augusztus közepén visszatértem Montenegroba. Immár egyedül voltam.
Még otthon gondolkodtunk rajta, hogy utánam jön a lányom és a férjem augusztus végén, de már otthon kiderült, hogy Ők az Isztriára mennek majd.
Néhány nap múlva elmentem az étterembe. Immár egyedül voltam.
A fiú ott volt, kedves volt mint mindíg, örült nekem.
Majd éjjel kopogtattak...
Ő volt az ajtóban.
Beszélni akar velem. Behívtam. Beszélgettünk mindenről hajnalig. Hogy milyen volt a háború, milyen nehéz volt megélniük ezt a tragédiát.
Hajnalodott. átölelt, tartott a karjaiban, és csak simogatta a hajamat. Percenként ismételve nekem, hogy én vagyok az Ő szép fekete macskája. Ennyi történt.
Reggel elment. Nem aludtunk egy percet sem.
Remegett a bensőm, tényleg nem értettem magam.
Késő este megcsörrent a telefonom / mint kiderült, elmentette a számot, amikor felhívtam a kígyó miatt /, hogy hol vagyok, miért nem mentem? Féltem, magamtól és Tőle.
Kérdezte, hogy ha végez eljöhet e hozzám? Csak beszélgetni, mint elöző este.
Jött.
Akkor éjszaka már tudtam, mint egy giccses filmben, hogy elvesztem. De még nem tudtam mindent...
Egész éjjel nem aludtam. Ugyanis Ő csak fogta a kezem és soha nem látott képeket küldött át nekem. Mint később kiderült, a szülővárosáról, Trebinjéről. egész éjjel jöttek a képek, élesen, tisztán, még a Nap melegét is éreztem a bőrömön, a szelet is hallottam ahogy átbújik az évszázados városfal rései között. Ikonok. Arany és tömjén. Régi hídat láttam, gyerekeket népviseletben, ortodox templomokat a hegytetőn.
Reggel meg sem tudtam szinte szólalni. Csak annyit kérdeztem Tőle : ki vagy Te nekem?
Még csak meg sem csókoltuk egymást.
Elmentünk együtt úszni, bureket ettünk, kávét ittunk és ennyi.
Így kezdődött.
Azóta együtt vagyunk. Szeptember közepéig Montenegroban, majd utána jött a fájdalmas búcsú. Haza kellett jönnöm.

Tavasz Trebinjében

Itt már tavasz van...

A Kígyó

Szombat reggel, elmentem kotorba, pékségbe, bureket venni reggelire. A Barátnőm még aludt. Mikor visszatértem, érdekes dolog fogadott. A teraszról rémülten suttogott nekem a barátném, miszerint elöször is hintőporozzam be a talált kutyusunk nyakát / szegény jószágnak, még kicsi korában valaki láncot tett a nyakára és belenőtt a húsba a lánc... kedves vendégekkel egyetemben állatorvost hívtunk, aki flex-szel levágta a láncot, potom 150 euroért, de a kutyust ránkhagyta, így hát szorgalmasan ápoltuk, etettük, minden vendég, ahogy már hetek óta. Remélem visszatért az emberekbe vetett bizalma és szerető gazdára talált /, tehát hintőporozzam be és igyekezzek felfelé, mert egy hatalmas KÍGYÓ van a szobában. Egy zacskóban. Rohantam felfelé a lépcsőn, hogy megnézzem ezt a rémisztő szerkezetet, azt hittem túloz... Hát nem. Nagy volt. Nagyon nagy. Bátornak éreztem magam, gondoltam mivel belebújt a zacskóba, majd felemelem zacskóstól és kidobom a kertbe. Ahogy hajoltam felé, a kígyó azzal a lendülettel kisiklott a zacskóból és elbújt a hűtő alatt.
Felhívtam a Montenegroban élő Barátnőmet, mit gondol. Kérdezett ezt meg azt. Színe, mérete stb. Mondtam Neki, hogy nem igazán látom, mert elbújt szegény pára. Ő megkérdezte a főnökét, hogy tudna e segíteni nekem, konkrétan eljönni hozzám. Mire a válasz, sajnos nem, mert elöző este kicsit alkoholos befolyás alá került, még nincs jól... Hívjak szomszédot. Ez a lány mondta nekem, mintegy instrukciót, hogy mondjam azt, hogy " zmija ili blavor". Vagyis ebből minden ott élő tudni fogja, hogy kígyót találtam, csak az a kérdés, hogy mérges e avagy sem.
Nem találtam senkit.
Ekkor eszembe jutott a pincér barátunk. Megadta a számát. Mi másért, ha nem ezért??? Felhívtam, lányos zavaromban elöször olaszul kezdtem el mesélni megpróbáltatásaimat... Válasz : sta? Vagyis : mi?
Elmondtam angolul is, mondtam, hogy jöjjön el taxival, kifizetem, utána visszaviszem, csak jöjjön, mentsen meg minket!
5 perc sem telt bele, ott is volt.
Megkérdezte hol van, megmutattam, még mindíg a hűtő alatt lapult szegény pára, gondolom hasonló sokkban mint mi.
Egyik kezével elhúzta a hűtőt, de a másik kezével már nyúlt is kígyó felé, megfogta a feje mögött és kihúzta. megnézte, közölte, hogy Ő a " jó " kígyó, tehát a blavor és kitette a kertbe.
1 perc volt talán összesen.
Megkínáltuk kávéval.
Közölte velem, hogy az összes számára fontos dolog rajtam van / tetoválás és ékszer formájában /. A nevem. Én vagyok az Ő oldalbordája / gondolom mindenki kitalálta, hogy az én nevem, az első Nő neve /. A nyakláncomon angyal van, a tetoválásomon pedig kereszt és kígyó... Az autóm emblémája egyébként.
Már most sok volt a jel, de még nem figyeltem rá.
A barátném hazaindult Magyarországra és megjött a férjem. Együtt is elmentünk ebbe az étterembe, természetesen ugyanolyan figyelmes kiszolgálásban volt részünk, mint elötte, amikor csak " lányok " mentünk. Majd hazajöttem 5 hétre.
Már minden nap a válásról beszéltünk...

Kotor 2010 nyár

Tehát ott tartottam, hogy elmesélem, legalábbis megpróbálom elmesélni egy megmagyarázhatatlan szerelem történetét.
Nem szeretnék minden apró részletbe belemerülni, bár még mindíg nem tudom, hogyan is meséljem. Az már biztos, hogy velem történt / velem történik mindez.
Azt sem tudom, hogy kit fog ez az egész érdekelni, de annyira biztattak a Barátnőim, hogy írjak le mindent, nehogy elfelejtsem az apró részleteket...
Szóval tavaly nyáron kezdődött minden. Junius végén.
A barátnőm meglátogatott engem, én ugyanis 2 x 1 hónapot Montenegroban töltöttem. Tehát Ő eljött 2 hétre hozzám. Minden nap tenger, nap, sziklák, nyugalom. Este vacsora valamelyik étteremben, illetve séta az évszázadok alatt fényesre koptatott küvű, hatalmas hegyekkel körülvett óvárosokban. Hatalmas beszélgetések. Az Életről. Ennyi és nem több.
Aztán egy junius végi forró este betévedtünk egy addig ismeretlen étterembe. Az Óváros közvetlen közelében, szölőlugassal árnyalt hatalmas kerthelyiségbe. A pincér, még amikor az utcán álltam kijött és kedvesen invitált befelé. Vártam a Barátnőmet, Ő valamiért lemaradt, közben a fiú folyamatosan angolul beszélt hozzám.
Bementünk, szimpatikus volt a hely, na meg a fiú kedves hívogatása.
Egész este engem figyelt, figyelmes volt a barátnőmmel is, de velem mégis más volt. Kérdezgetett mindent - mi az a tetoválás a kezemen, milyen karkötők vannak a kezemen, mit jelent a mintája...Ha kifogyott az italunk, kérés nélkül utántöltötte, étkezés után rágógumit tett az asztalra. Aztán amikor már szabaddá vált, leült az aztalhoz ő is, beszélgetni. Majd leírta a telefonszámát is nekem. Nevettem az egészen, aranyos volt, de nagyon fiatal is és én egyébként is férjnél voltam. Igaz haldoklott az egész kapcsolat már régóta, de soha nem gondoltam a félrelépésre.
Hozzátartozik az egészhez / nem magyarázkodni akarok, csak azt hiszem ez is szervesen hozzátartozik a történetemhez /, tehát hozzátartozik az egészhez, hogy én már 8 hónappal ezelőtt el akartam költözni. Mindegy, hogy hová, de el. Nem volt jó. Nem volt tányércsörömpölés, falhozcsapkodás, semmi. Csak csendes haldoklás. Társas magány.
Aztán jött ez a lehetőség.  Montenegro. Azért vállaltam el, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Hát kaptam is, többet mint gondoltam volna. Nem hiányztott. A férjem.
Tehát megadta a számát és éjjel amikor végzett, elmentünk hármasban sörözni.
Majd másnap visszatértünk, majd következő nap is, és a következő nap is...
Harmadik éjjel, amikor hazamentünk az apartmanba, a Barátnőm lefeküdt aludni, én pedig a régi blogomra töltöttem fel a fotóimat, amikor kopogtak.
A pincér fiú állt az ajtóban, kezében egy pohár ( ! ) fehérborral. Hogy Ő beszélni akar velem. Mivel a Barátnőm aludt, az első teraszra nem akartam kimenni, nehogy felébredjenek a vendégek / egy apartmanra felügyeltem / ezért kiültünk a szomszéd ház emeleti lépcsőjére, hiszen az csak épülőfélben volt, nem zavarhattunk senkit az éjszakai pihenésben. Taxival jött fel a hegyre, megnéztem volna a sofőr arcát, amint beült hozzá a pohár fehérborral a kezében...
Ültünk a lépcsőn, és  nem értettem semmit sem. Elsősorban magamat, mit keresek én egy sittkupacos lépcsőn és ülök egy számomra ismeretlen férfival a montenegroi éjszakában. Néztük az öböl fényeit, hallgattuk a falevelek surrogását, az út morajlását. Leginkább Ő beszélt hozzám, hol szerbbül, hol angolul, szívta egyik cigarettáját a másik után. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy velem akar élni. Felkaptam a fejem, megkérdeztem, mégis mit gondol? Meddig? 5 napig? Akkor jön ugyanis a férjem... Vicc ez az egész gondoltam magamban. Nem is értjük egymást... Majd jött a válasz : 100 évig legalább, vagy még tovább. Letépett egy darabot a cigarettadobozáról és megint leírta a telefonszámát.
Majd hívott egy taxit és elment.
Ez kedd éjszaka történt, junius legvégén.