VISSZATÉRÉS

Augusztus közepén visszatértem Montenegroba. Immár egyedül voltam.
Még otthon gondolkodtunk rajta, hogy utánam jön a lányom és a férjem augusztus végén, de már otthon kiderült, hogy Ők az Isztriára mennek majd.
Néhány nap múlva elmentem az étterembe. Immár egyedül voltam.
A fiú ott volt, kedves volt mint mindíg, örült nekem.
Majd éjjel kopogtattak...
Ő volt az ajtóban.
Beszélni akar velem. Behívtam. Beszélgettünk mindenről hajnalig. Hogy milyen volt a háború, milyen nehéz volt megélniük ezt a tragédiát.
Hajnalodott. átölelt, tartott a karjaiban, és csak simogatta a hajamat. Percenként ismételve nekem, hogy én vagyok az Ő szép fekete macskája. Ennyi történt.
Reggel elment. Nem aludtunk egy percet sem.
Remegett a bensőm, tényleg nem értettem magam.
Késő este megcsörrent a telefonom / mint kiderült, elmentette a számot, amikor felhívtam a kígyó miatt /, hogy hol vagyok, miért nem mentem? Féltem, magamtól és Tőle.
Kérdezte, hogy ha végez eljöhet e hozzám? Csak beszélgetni, mint elöző este.
Jött.
Akkor éjszaka már tudtam, mint egy giccses filmben, hogy elvesztem. De még nem tudtam mindent...
Egész éjjel nem aludtam. Ugyanis Ő csak fogta a kezem és soha nem látott képeket küldött át nekem. Mint később kiderült, a szülővárosáról, Trebinjéről. egész éjjel jöttek a képek, élesen, tisztán, még a Nap melegét is éreztem a bőrömön, a szelet is hallottam ahogy átbújik az évszázados városfal rései között. Ikonok. Arany és tömjén. Régi hídat láttam, gyerekeket népviseletben, ortodox templomokat a hegytetőn.
Reggel meg sem tudtam szinte szólalni. Csak annyit kérdeztem Tőle : ki vagy Te nekem?
Még csak meg sem csókoltuk egymást.
Elmentünk együtt úszni, bureket ettünk, kávét ittunk és ennyi.
Így kezdődött.
Azóta együtt vagyunk. Szeptember közepéig Montenegroban, majd utána jött a fájdalmas búcsú. Haza kellett jönnöm.