Tehát ott tartottam, hogy elmesélem, legalábbis megpróbálom elmesélni egy megmagyarázhatatlan szerelem történetét.
Nem szeretnék minden apró részletbe belemerülni, bár még mindíg nem tudom, hogyan is meséljem. Az már biztos, hogy velem történt / velem történik mindez.
Azt sem tudom, hogy kit fog ez az egész érdekelni, de annyira biztattak a Barátnőim, hogy írjak le mindent, nehogy elfelejtsem az apró részleteket...
Szóval tavaly nyáron kezdődött minden. Junius végén.
A barátnőm meglátogatott engem, én ugyanis 2 x 1 hónapot Montenegroban töltöttem. Tehát Ő eljött 2 hétre hozzám. Minden nap tenger, nap, sziklák, nyugalom. Este vacsora valamelyik étteremben, illetve séta az évszázadok alatt fényesre koptatott küvű, hatalmas hegyekkel körülvett óvárosokban. Hatalmas beszélgetések. Az Életről. Ennyi és nem több.
Aztán egy junius végi forró este betévedtünk egy addig ismeretlen étterembe. Az Óváros közvetlen közelében, szölőlugassal árnyalt hatalmas kerthelyiségbe. A pincér, még amikor az utcán álltam kijött és kedvesen invitált befelé. Vártam a Barátnőmet, Ő valamiért lemaradt, közben a fiú folyamatosan angolul beszélt hozzám.
Bementünk, szimpatikus volt a hely, na meg a fiú kedves hívogatása.
Egész este engem figyelt, figyelmes volt a barátnőmmel is, de velem mégis más volt. Kérdezgetett mindent - mi az a tetoválás a kezemen, milyen karkötők vannak a kezemen, mit jelent a mintája...Ha kifogyott az italunk, kérés nélkül utántöltötte, étkezés után rágógumit tett az asztalra. Aztán amikor már szabaddá vált, leült az aztalhoz ő is, beszélgetni. Majd leírta a telefonszámát is nekem. Nevettem az egészen, aranyos volt, de nagyon fiatal is és én egyébként is férjnél voltam. Igaz haldoklott az egész kapcsolat már régóta, de soha nem gondoltam a félrelépésre.
Hozzátartozik az egészhez / nem magyarázkodni akarok, csak azt hiszem ez is szervesen hozzátartozik a történetemhez /, tehát hozzátartozik az egészhez, hogy én már 8 hónappal ezelőtt el akartam költözni. Mindegy, hogy hová, de el. Nem volt jó. Nem volt tányércsörömpölés, falhozcsapkodás, semmi. Csak csendes haldoklás. Társas magány.
Aztán jött ez a lehetőség. Montenegro. Azért vállaltam el, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Hát kaptam is, többet mint gondoltam volna. Nem hiányztott. A férjem.
Tehát megadta a számát és éjjel amikor végzett, elmentünk hármasban sörözni.
Majd másnap visszatértünk, majd következő nap is, és a következő nap is...
Harmadik éjjel, amikor hazamentünk az apartmanba, a Barátnőm lefeküdt aludni, én pedig a régi blogomra töltöttem fel a fotóimat, amikor kopogtak.
A pincér fiú állt az ajtóban, kezében egy pohár ( ! ) fehérborral. Hogy Ő beszélni akar velem. Mivel a Barátnőm aludt, az első teraszra nem akartam kimenni, nehogy felébredjenek a vendégek / egy apartmanra felügyeltem / ezért kiültünk a szomszéd ház emeleti lépcsőjére, hiszen az csak épülőfélben volt, nem zavarhattunk senkit az éjszakai pihenésben. Taxival jött fel a hegyre, megnéztem volna a sofőr arcát, amint beült hozzá a pohár fehérborral a kezében...
Ültünk a lépcsőn, és nem értettem semmit sem. Elsősorban magamat, mit keresek én egy sittkupacos lépcsőn és ülök egy számomra ismeretlen férfival a montenegroi éjszakában. Néztük az öböl fényeit, hallgattuk a falevelek surrogását, az út morajlását. Leginkább Ő beszélt hozzám, hol szerbbül, hol angolul, szívta egyik cigarettáját a másik után. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy velem akar élni. Felkaptam a fejem, megkérdeztem, mégis mit gondol? Meddig? 5 napig? Akkor jön ugyanis a férjem... Vicc ez az egész gondoltam magamban. Nem is értjük egymást... Majd jött a válasz : 100 évig legalább, vagy még tovább. Letépett egy darabot a cigarettadobozáról és megint leírta a telefonszámát.
Majd hívott egy taxit és elment.
Ez kedd éjszaka történt, junius legvégén.
Nem szeretnék minden apró részletbe belemerülni, bár még mindíg nem tudom, hogyan is meséljem. Az már biztos, hogy velem történt / velem történik mindez.
Azt sem tudom, hogy kit fog ez az egész érdekelni, de annyira biztattak a Barátnőim, hogy írjak le mindent, nehogy elfelejtsem az apró részleteket...
Szóval tavaly nyáron kezdődött minden. Junius végén.
A barátnőm meglátogatott engem, én ugyanis 2 x 1 hónapot Montenegroban töltöttem. Tehát Ő eljött 2 hétre hozzám. Minden nap tenger, nap, sziklák, nyugalom. Este vacsora valamelyik étteremben, illetve séta az évszázadok alatt fényesre koptatott küvű, hatalmas hegyekkel körülvett óvárosokban. Hatalmas beszélgetések. Az Életről. Ennyi és nem több.
Aztán egy junius végi forró este betévedtünk egy addig ismeretlen étterembe. Az Óváros közvetlen közelében, szölőlugassal árnyalt hatalmas kerthelyiségbe. A pincér, még amikor az utcán álltam kijött és kedvesen invitált befelé. Vártam a Barátnőmet, Ő valamiért lemaradt, közben a fiú folyamatosan angolul beszélt hozzám.
Bementünk, szimpatikus volt a hely, na meg a fiú kedves hívogatása.
Egész este engem figyelt, figyelmes volt a barátnőmmel is, de velem mégis más volt. Kérdezgetett mindent - mi az a tetoválás a kezemen, milyen karkötők vannak a kezemen, mit jelent a mintája...Ha kifogyott az italunk, kérés nélkül utántöltötte, étkezés után rágógumit tett az asztalra. Aztán amikor már szabaddá vált, leült az aztalhoz ő is, beszélgetni. Majd leírta a telefonszámát is nekem. Nevettem az egészen, aranyos volt, de nagyon fiatal is és én egyébként is férjnél voltam. Igaz haldoklott az egész kapcsolat már régóta, de soha nem gondoltam a félrelépésre.
Hozzátartozik az egészhez / nem magyarázkodni akarok, csak azt hiszem ez is szervesen hozzátartozik a történetemhez /, tehát hozzátartozik az egészhez, hogy én már 8 hónappal ezelőtt el akartam költözni. Mindegy, hogy hová, de el. Nem volt jó. Nem volt tányércsörömpölés, falhozcsapkodás, semmi. Csak csendes haldoklás. Társas magány.
Aztán jött ez a lehetőség. Montenegro. Azért vállaltam el, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Hát kaptam is, többet mint gondoltam volna. Nem hiányztott. A férjem.
Tehát megadta a számát és éjjel amikor végzett, elmentünk hármasban sörözni.
Majd másnap visszatértünk, majd következő nap is, és a következő nap is...
Harmadik éjjel, amikor hazamentünk az apartmanba, a Barátnőm lefeküdt aludni, én pedig a régi blogomra töltöttem fel a fotóimat, amikor kopogtak.
A pincér fiú állt az ajtóban, kezében egy pohár ( ! ) fehérborral. Hogy Ő beszélni akar velem. Mivel a Barátnőm aludt, az első teraszra nem akartam kimenni, nehogy felébredjenek a vendégek / egy apartmanra felügyeltem / ezért kiültünk a szomszéd ház emeleti lépcsőjére, hiszen az csak épülőfélben volt, nem zavarhattunk senkit az éjszakai pihenésben. Taxival jött fel a hegyre, megnéztem volna a sofőr arcát, amint beült hozzá a pohár fehérborral a kezében...
Ültünk a lépcsőn, és nem értettem semmit sem. Elsősorban magamat, mit keresek én egy sittkupacos lépcsőn és ülök egy számomra ismeretlen férfival a montenegroi éjszakában. Néztük az öböl fényeit, hallgattuk a falevelek surrogását, az út morajlását. Leginkább Ő beszélt hozzám, hol szerbbül, hol angolul, szívta egyik cigarettáját a másik után. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy velem akar élni. Felkaptam a fejem, megkérdeztem, mégis mit gondol? Meddig? 5 napig? Akkor jön ugyanis a férjem... Vicc ez az egész gondoltam magamban. Nem is értjük egymást... Majd jött a válasz : 100 évig legalább, vagy még tovább. Letépett egy darabot a cigarettadobozáról és megint leírta a telefonszámát.
Majd hívott egy taxit és elment.
Ez kedd éjszaka történt, junius legvégén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése