Szabadka és egyéb gondolatok

Megint otthon, Magyarországon.
Telefonok, sms-ek jöttek - mentek.
Majd egy este, kb. 1 héttel később, hogy elváltunk egymástól azt mondta nekem, mit szólnék hozzá, ha együtt töltenénk a hétvégét? Hirtelen nem értettem mit szeretne mondani, arra gondoltam én menjek... De nem, Ő feljönne a Magyar - Szerb határig busszal és ott találkoznánk. Már október volt. Persze, hogy repültem.
Aztán Ő el Belgrád mellé, a testvére ugyanis ott él a családjával, megkérdezni, hogy a származása miatt megkaphatja e a szerb állampolgárságot. Mert ha igen, akkor jöhetne Ő is Magyarországra. Én gondoltam ez nem ilyen egyszerű ez, így is lett.
Aztán néhány nap múlva megint találkoztunk Szabadkán. Immár tudtuk, hogy egy hónapig minimum nem látjuk egymást. Legkorábban november közepére terveztem, hogy befejezem a munkámat, utána tudok menni Montenegroba, Tivatba.
November 13-án indultam.
Persze ez most itt leírva nagyon egyszerű.
Közben nekem minden nap meg kellett küzdenem mindenkivel. A férjem, ha nehezen is de tudomásul vette. A lányom... Szegénykém tudta, érezte, hogy el fogunk válni az apjával, de hogy én elmegyek...azt nem. Soha nem tudom megbocsátani magamnak amit tettem, hogy elhagytam Őt. Mert elhagytam, ezen nincs mit szépíteni. Gimnáziumba jár, érettségi előtt áll. Hová is vihetném? Nem kisgyerek, akit kézenfogok és majd új életet kezdünk együtt. Azt is tudtam, hogy az én elkövetkezendő hónapjaim bizonytalanságban telnek majd. Ennek nem tehetem ki Őt.
Tudom azt is, hogy NEM lehetséges jó DÖNTÉST hozni. Valaki sérülni fog, egy házasság felbomlásakor pedig mindenki. Ez szerintem így van. Talán érzékenyebb vagyok az átlagnál / ezt biztosan tudom /, de sajnos már 2 éve testi tünetei is voltak a házasságom válságának. Tehát választhattam : a család / ahogy azt mindenki elvárja /, a magány, a betegség vagy kilépek ebből a számomra nehezen túlélhető szituációból, és esetleg megtalálom a boldogságomat. Aki ismeri a körülményeimet az tudom kiakadt : látszólag minden rendben, férj, gyerek, családi ház, 2 autó, nyaraló, kutya, macska... Hát kellhet ennél több valakinek?
És otthagytam mindent... Mint aki megőrült.
Enyém lett a nyaraló, egy kis faluban, Nemzeti Park tövében meg az autóm. Minden másról lemondtam. Nem akarok pereskedni, nem akarom, hogy megutáljuk egymást. Megmondtam, hogy ami még járna nekem, arról lemondok a lányom javára, pedig nem kevésről van szó. Legalábbis nekem nem kevés, ugye a kevés mindig viszonylagos. Kinek mi a kevés, kinek mi a sok.
Remélem Ő is megtalálja a boldogságát, tudom Neki is voltak bajai, testi tünetei, csak nem kapcsolta össze a dolgokat. Nem akarta látni. Ő leélte volna velem így az életét, savcsökkentőt szedve, hogy ne fájjon a gyomra, én erre képtelen voltam. Rengetegszer mondtam is Neki, "inkább lakom a híd alatt, egy naylonzacsónyi cuccal", mint boldogtalanul itt, a viszonylagos "luxusban". Nagyon jó ember, csak nem nekem való. Nem voltunk egymáshoz JÓK. Nem egymáshoz valók, nem elírtam. Jók. Egymáshoz. Én másképpen szocializálódtam, szeretet vett körül, különösen Édesapám tudja különösen kimutatni a Szeretetét. Hasonló minőségű Szeretetet kapok most az emberemtől, mint az Aputól kapok. Szavai, gyengéden, mintha pillngó szárnya lenne érintik meg a lekemet.